A tanévet egy új kalanddal indítottam a mesék terén, ugyanis ilyenkor minden változik egy kicsit. Ez nálam sincsen másképp, hogyan is lehetne négy gyermek mellett 
Mindig mesélem nektek, hogy mennyi ötletet kapok a Nagy Meseszövőtől, úgyhogy most magamat is megmotiválva hozom nektek a vadiúj népmesés kalandok beharangozóját.
A világ különböző pontjairól érkeznek majd nem annyira ismert, de nekem kedves mesék, amik előtt azért nem fog elmaradni a ráhangolódás sem. Lesz egy kis légzőgyakorlat, mindfulness vagy meditáció mindig, hogy a mese már a nyitott szívbe érkezzen. Mindegyik mese előtesztelt legalább Móci által, de legtöbbször Barnus és Regő is értékelték, hogy maradhat-e Szóval, biztosan tetszeni fognak nektek is!
Szóval, biztosan tetszeni fognak nektek is!(keep calm, ettől persze írom tovább az esti mese relaxációkat- még vagy 15 áll a sorban)
Az ősz folyamán pedig el is készültem néhánnyal, ha a címükre kattintasz, rögtön meg is tudod hallgatni őket!
🌸 Miletin
Októberben sikerült eljutnunk a legnagyobb drágaságommal a Less Nándor teljesítménytúrára, idén először együtt. Csodálatos töltekezést jelentett mind a negyven kilométer, még ha esőben is telt a java. A Nagy Meseszövő ilyenkor sem hagy cserben, olyan helyeken jártunk, ami azonnal meghozta az eredményét. Este Móci már kérte is, hogy mondjak egy fejből mesét neki a túránkról, amiben mindketten benne vagyunk. Így született meg az első közös relaxáció. Előtte pedig egy pihe-puha kaland is felkerült a Mama Manisha Mesék és Jóga Youtube csatornára. Kattints a képre a megtekintéshez!
De nemcsak a mesék terén hozott változásokat az ősz, hanem óriási örömömre beindultak az óvodás, iskolás és női jóga csoportjaim is, ráadásul új helyszínekkel bővült a paletta, és most már Mályi és Tiszaújváros is szerepel a térképemen. :)
Közben pedig csak futottam és futottam. Írtam is nektek erről a Mama Manisha Mesék és Jóga Facebook oldalán:
Just be Elmentem futni. Ez mondjuk alapvetően nem egy nagy történés. Persze, mielőtt azt hinnéd, hogy nekem erre van időm, akkor elárulom, hogy az elmúlt kb. két évben egyszer sem választottam ezt. A héten kétszer is. Mert újra megsokasodtak a bizonytalanságok, a kétségek, így drasztikus közbelépésre volt szükségem. Mindenkinek megvannak az ilyen határozott intervenciói. Amikor muszáj csendesíteni, kisírni vagy elengedni. Néha bizony iszonyú nehéz letenni az elvárások, az „úgyszokták” és a „nemvagyokelég” terhét.
Ez a két év kihagyás éppen elég volt ahhoz, hogy rengeteg kifogás legyen az úton. Mondjuk rögtön azzal indultam, hogy esett az eső. Nem nagyon, de annyira igen, hogy már az elején eltettem inkább a szemüvegem, mert nem láttam semmit. Nélküle se, de úgy legalább tisztán. 
És csak sokasodtak: fáj a bokám, meg a térdem is, Fahéj ne húzz már, nem bírom, mindjárt hányok, erre időt pazarolni, azt hiszed ez majd mindent megold, sár is mekkora...
Aztán persze most is megjött az áttörés, amikor már nem akart semmi visszatartani. Akkor, éppen akkor jött egy zene, ami teljesen kiforgatott vagy be, nem tudom. Egy zene, ami akkoriban, amikor ez a test még csak fele ennyi idős volt, nagyon sokat jelentett. Érdemes egyébként olyan helyre menni futni, legalábbis nekem bejön, ahol lehet énekelni, magamban is beszélni, hogy jól le tudjuk rendezni a dolgokat. Így hát énekeltem, és bevillant az a bizonyos fele ennyi idős önmagam, minden érzésével, félelmével, reményével. Döbbenetes volt a felismerés, hogy mennyire keveset változtam. Hogy a lélek csendje és egó végeérhetetlen elterelő hadműveletei ellene tökéletesen korfüggetlenek.
Azt hinné az ember lánya, hogy az évek meg a tapasztalás, a sok tanulás, aha és közösségi élmény, felszabadulás és elengedés teljesen más emberré formál. Most mégis azzal szembesültem, hogy az a lány ott bent, az csaknem ugyanaz a lány, aki ott a múltban, abban a már majdhogynem idegen testben. Mert eljönnek ugyanazok a pontok, amikor ugyanaz a bizonytalanság ölel körbe, amitől ugyanúgy érezzük magunkat, mintha nem változott volna semmi. De ez közel sem az igazság.
Elnézve ezt a képet olyan távoli és egyszerre annyira közeli az az élmény, amikor belepusztulok ebbe a dalba, abba a szövegbe. Pedig csak ezután jött a nagy útvesztés. Innen indultam. Erről a gyönyörű, állandó táncolásban áramló pontról tökéletesen el tudtam egy olyan irányba menni, ami t+3 évre már daganatos beteggé tett, ahol elveszítettem mindent. Mégis hálás vagyok ezért meg az összes többi kanyarért, mert erőssé tett, mert rengeteget tanultam belőle.
Ilyenből viszont nem egy jut egy életre, mert mint már sokszor említettem, a lentek után jöhetnek csak a fentek, csak a zuhanás után jöhet a repülés. Az újjászületésnek ára van. És a változás állandó, nem lehet elmenekülni előle. Tompítani, elnyújtani az idejét, igen, csak felesleges. Újra és újra oda kell állni a szakadék szélére, és ugrani. Az a zuhanás ijesztő. Az a zuhanás néha olyan hosszúnak tűnik, mintha a szakadéknak sehol sem lenne alja. És mégis, valahol a legutolsó előtti pillanatban újra képessé válunk kitárni a szárnyainkat és lehet, hogy először csak megfékezzük a zuhanást, de aztán megérezve ezt a megtartottságot, újra miénk lehet a repülés szabadsága. Valahogy úgy, ahogy a kisvakond tette ezt a sassal. Nincs más lehetőség.
Mennyivel könnyebb lenne, ha azt a szeretetet, csodálatot, amit képesek vagyunk másoknak adni, azt a megértő és figyelemmel teli teret, amit másoknak biztosítani tudunk, azt a mosolyt, biztatást, csendes együttérzést, amivel mások felé fordulunk, magunktól sem sajnálnánk. Magunkat mégis mennyivel nehezebb így szeretni. Magunkban mennyivel nehezebb a ragyogást meglátni. Így vagyunk ezzel.
Mennyivel könnyebb lenne csak hinni benne, hogy mindig alánk fog kapni a szél, és a magasba emel újra meg újra.
Sokat futottam. Ez az ősz ilyenre sikerült, és átlendített nagy nehézségeken. Megmutatta, hogy nem is nehézségek valójában.
És hogy végképp ne unatkozzak, még két rendezvényen is részt vettem, ahová a Hámori történet meseregénnyel mentem, és meg is született bennem néhány ötlet, elhatározás ezzel kapcsolatban, amikről remélem, hogy hamarosan be is tudok majd számolni.
Most pedig ideje a karácsonyi készülődésnek, mert Móci is már százszor megkérdezte, mikor kezdhetjük el díszíteni végre a házat :)
A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként, azzal együtt nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.
További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a
honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a
Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga
És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is
Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga
Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/
Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://mamamanisha.blog.hu/api/trackback/id/tr5618738482
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
