Ámulva néztem az alsós farsangon táncoló kisfiúkat és kislányokat, és felidéződött bennem, hogy milyen fontos is volt ez akkor, amikor még mi álltunk ott. Milyen fontosak azok az ünnepek! Mert abban a néhány percben nemcsak az izgalom van benne, hanem az a sok-sok próba, a készülődés. Benne vannak az intrikák, a nemakaromok, az aligváromok, a huncut egymásra mosolygások, a tanítók igyekezete, a zene varázsa, a közösség ereje, a közönség energiái. Látod azokon az édes arcokon a fegyelmet, a figyelmet, a megfelelni akarást, és a produkció végén, a boldog megkönnyebbülést. Ott ragyog a felszabadult mosolyok mögött az a sok munka, amivel megalapozták a sikert. Eszembe jutott, hogy amikor mi voltunk még ilyen kicsik, micsoda szenzáció volt egy farsangi ünnep. Mennyit idegeskedtünk! Azt hittük, sok múlik rajta. Nehogy elrontsuk a lépést, nehogy elessünk a színpadon, annyi mindenért kellett izgulni! És most, szülőként egy cseppet sem volt ez másként. Pedig a nyitótáncon még csak nem is az én gyermekeim szerepeltek, mégis szinte kinevettem magamat, hogy könnyes lett a szemem. Ahogy levonultak a színpadról a kis negyedikesek, megtörölve az arcomat, hogy azért mégsem lehetek ennyire szentimentális, a vonuló anyukákra pillantottam, akik ugyanígy rejtegetni igyekeztek azokat a szívből, szeretetből kicsordult könnyeket. Elmosolyodtam. Hát igen, ilyenek vagyunk mi, anyák.
A legeslegelső pillanattól együtt lélegzünk, együtt létezünk, együtt izgulunk, és mindenben önkéntesen vállaljuk magunkra az érzelmeket. Jót és rosszat egyaránt. Nemcsak a hormonok játsszák velünk ezt a csalfa játékot, de valahogy egyszerűbb erre fogni. Valójában ezek a pillanatok a legőszintébb, legtisztább univerzális szeretet megnyilvánulásai, amik olyan erővel bújnak lüktető mellkasunk mögé, amit elérzékenyülés nélkül szinte lehetetlen kibírni. Hiszen az a kis lélek bennünk növekedett, és úgy vártuk azokat az első hangokat! Teljesen természetes, hogy patakokban folyt a könnyem a gyermekeim születésénél, de egy filmet sem tudok úgy megnézni, hogy ne idéződjön fel bennem ez, ha a születés varázsát látom. És ez még csak a sor eleje! Mert ezek a pillanatok nem kopnak ám el később sem.
Anya megkönnyezi a csendesen alvó babáját, gyönyörködve csodálatos létezésében. Aludni kellene, hiszen egész nap sírt, és kiszipolyozott, de abban a percben valahogy ez sem számít. Hiszen ott szuszog az az édes élet, akiért mindent odaadnánk. Az a kis kezecske, az a finom anyatejes illat, azok az aprócska lábak, hát hogyan is lehetne most lefeküdni aludni, mikor olyan csodában lehet részünk, ami semmi korábbihoz nem fogható, isteni lebegés a szeretetben. És ez a csöppség óvodába megy. Anya pedig sír, jobban, mint a kicsi. Nem is tudni, hogy kinek fáj jobban a leválás, de engedni kell. Olyan gyorsan nőtt fel! És a buszhoz rohanva, munkába sietve ismét csak töröljük azokat a könnyeket, előkerülnek a zsebkendők. És nem csak az első napon. Minden olyan napon, amikor nehezen indul a reggel, és a kicsi nem akar nélkülünk lenni. Ó, hát, Anya, hiszen te sem akarod!
És ez a te kisbabád lassan verset mond neked Anyák napján. Abban a pár percben pedig azt érzed, hogy ettől hálásabb talán nem is lehetnél. Ott áll előtted létezésed legnagyobb teljesítménye, egy kis tökéletesség, aki éppen téged biztosít a szeretetéről. Úgy kapaszkodik a nyakadba, olyan teljességgel ölel, olyan nagyon szeret, és te is azt érzed, bizony, hogy ettől jobban szeretni képtelenség. Persze ő nem érti, hogy miért sírsz. Ott már csak így csinálnak az anyukák.
De miért sír anya egy kis ovis alkotástól? Miért törölgeti a könnyeit, amikor az első betűk megtanulása után szívecskés, anya feliratos rajzokat kap? Mert anya tudja, hogy annak a sok törődésnek, beszélgetésnek, játéknak, annak a mérhetetlen szeretetnek, annak a soha ki nem merülő léleknek, annak az elmondhatatlanul sok éjszakázásnak, örökös készenlétnek ezekben az apróságban rejtőzik a jutalma. Egy kiegyensúlyozott, kellően akaratos, magabiztos kis életben.
Mert anya teljes lélekkel éli meg ezt a különleges és varázslatos kapcsolódást. És bizony néha ezt nem lehet könnyek nélkül bírni. Hiszen semmihez sem fogható érzés az a kis finom puszi ovi előtt, az a ragaszkodó ölelés, az az összebújva alvás. Anyának ez ad erőt ahhoz, hogy mindig ott álljon tettre készen, erősen. Pedig néha nagyon elgyengülünk, néha a végletekig elfáradunk. Néha azt mondjuk, hogy nem bírjuk tovább. Lázas éjszakák, nehéz korszakok, viták, hisztik, ránk szakadó háztartás, tökéletes és teljes kimerültség. Mégis, amikor megállunk egy pillanatra, és ránézünk a gyermekünkre, azt érezzük, hogy megérte. Ezekben a pillanatokban pedig Anya elérzékenyül, igen, örömében, boldogságában, abban a mindenek fölött létező szeretetében.
Nem is kell ezt senki másnak megérteni, neked pedig, Anya, soha nem szabad ezt szégyellni. Sirasd meg nyugodtan az önfeledten sikítozó gyermeked a Mikulás ünnepen, engedd, hogy átjárjon az érzés a születésnapodra készített rajz láttán, vagy ha igazán neked készült lego építménnyel lepnek meg. Hadd folyjék csak végig az arcodon a könny, amikor iskolába engeded azt az édes kis lelket, és reggelente hosszasan utána nézve nem érted, hogyan szaladhat így az idő. És ünnepelj csak meg a lelkedben minden igazi elsőt: pohárból ivást, cipőkötést, biciklizést, mindent. Aztán pedig az összes többit, mert a kisgyermekkorral nem érnek véget a csodák. Mi van akkor hát, ha zsebkendővel mész arra az évnyitóra? Ne bánd, ha elérzékenyülsz az első, rólad készült rajztól, félrecsúszott szívecskétől. Mert a születés pillanatától kezdve sorozatos elengedésről szól ez a kapcsolat. Tegyél bele hát annyit, amennyit csak bírsz, akkor, amikor még megteheted. Addig, amíg kéri, amíg szüksége van rád. Legyél támasz, legyen az a szeretet végtelen. Add a gyermekednek a legértékesebb dolgot, amid csak van: az idődet. És ha le kell engedned a lelkedben felgyülemlett érzelem-áradatot, tedd meg. Anya vagy. A legszebb hivatás a tiéd.
A Csillagbérc blog a Mama Manisha Mesék és Jóga részeként nőknek, anyukáknak, gyógyulni vágyóknak, útkeresőknek, úton levőknek, együttrezgőknek, spirituristáknak szolgáltat egy helyet, ahol a lélek pár percre megpihen, ahol kérdések ébrednek, és válaszok születnek.
Ez a korábbi írás a Csillagbércről költözött ide, hogy (újra)olvashassátok!
További mesés és jógás tartalmakért pedig látogass el a
honlapunkra: www.mamamanisha.com illetve a
Youtube csatornánkra: https://www.youtube.com/@MamaManishaYoga
És csatlakozz hozzánk a közösségi média felületein is
Facebook: https://www.facebook.com/mamamanishayoga
Instagram: https://www.instagram.com/mamamanishayoga/
Pinterest: https://hu.pinterest.com/mamamanishamesei/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
